Van-e szabadság és boldogság?

Korlátokat állít elénk a természet, a társadalom, a kor, a testünk, a genetikánk, de a legnagyobb korlátokat, sőt, béklyókat mi rakjuk önmagunkra.

Hogyan lehetne letépni a boldogulási lehetőségeinket ellehetetlenítő láncainkat úgy, hogy a társadalmi élethez, vagy egyáltalán a normális  élethez szükséges tabuk (tiltások) fennmaradjanak?

Van-e szabadság a maga kék madarával, van-e a sorsnak simogató, illetve görcsös keze? Láthatjuk-e előre a jövőt, a saját jövőnket, vagy nem is érdemes ezen gondolkodni, éljük csak létünk napjait úgy, mintha örökké élnénk, nem törődve a holnappal?

Én most annyit mondhatok, hogy van a szabadságnak kék madara, a sorsnak van puha és kemény keze is; érdemes élni, emlékezni a múltra és álmodni, tervezni a jövőt.

Nem kaphatunk meg mindent, nem mehetünk el mindenüvé, talán boldogok sem leszünk, de mindig velünk lesz a csodás képzelet. Csak hagynunk kell őt a szív által vezérelten repülni!

Élőszó

Őseim szellemei, kik több tíz- és százezer év távlatából néztek le reám, hordozva elmúlt életetek minden tapasztalatát, örömét és bánatát, kérlek, segítsetek engem, hogy megtaláljam utam az élet és a betűk tekervényes útvesztőjében! Vezessétek lábaim amikor járok, és kezeim, amikor írok, de főleg elmém és szívem, hogy rátaláljak a helyes útra, az emberség, a becsület, az érző lélek ösvényére!

Ti annyi betegséget legyőztetek, annyi természeti csapást, fondorlatot, háborút és elkényelmesítő békés időszakot túléltetek, átadva nekem génjeitekben temérdek információt, jó és rossz élményt, amely most vállaimra nehezedik, máskor meg felemel.

Vajon érdemes vagyok-e én a természet eme kegyére, hogy élhetek, tanúja lehetek ennek a kornak, és hozzáadhatom a magam morzsának sem nevezhető porszemeit az emberiség, és benne a magyarság civilizációjához?

Az idő kerekén, az evolúció megállíthatatlanul mozgó rostáján ím fennakadtam, hogy megírjam életem regényét, megpróbálva valamiféle halvány nyomot, apró fodrozódást hagyni a világmindenség hullámzó óceánján.